Az én történetem

Dr. Kázár Ágnes vagyok. Miskolcon élek férjemmel, aki orvos, három gyermekemmel és két 80 éves nagymamával.1993-tól, 2003-ig vérképzőszervi, majd tüdőgyógyászati jellegű belgyógyászaton dolgoztam, majd szakvizsgáztam. 2003-tól háziorvosként dolgozom.
A házorvoslás során kerültem jellemzően kapcsolatba az idősödés, az idősgondozás, a feledékenység és a felejtés problémájával. Kórházi orvosként mindezt tudat alatt és fölött is ma már tudom, elutasítottam. Mára ez megváltozott. 2009-ben megkeresett a Miskolcon működő kb. 400 ellátottat gondozó szociális intézmény vezetője, mert beteg lett a nyugdíj mellett dolgozó intézményi orvos. Elvállaltam a felkérést. Ma már tudom, életem legjobb döntése volt. Ennek több oka van.
Először a közösségi élmény. A háziorvos magányos. A beteg és az orvos. Itt és most helyzet. Főleg mikor a beteg otthonában vagy közterületen kell helytállni. Rövid az idő, azonnal dönteni kell. Azonnal tenni kell. Javítási lehetőség nélkül, mert 10-15-20 perc áll rendelkezésre, a beteget elvitte a mentő, vagy az otthonában hagytam.
Otthon, szakértő felügyelet nélkül. Rábízva, az ijedt, hozzáértés nélküli hozzátartozóra, bízva abban, hogy amit elmondtam azt megértette, képes végre hajtani és a beteg együtt fog működi. Eljövök, s hinnem, tudnom kell, hogy minden rendben lesz, mert jól csináltam.
S ha elvitte a mentő a beteget? Bekerül az egészségügy rendszerébe, ahol labor és képalkotó diagnosztikai vizsgálatok után kórházi orvos kollégám megítéli mit és hogyan tettem. Ezt a magányt oldotta fel bennem az intézményi munka. Ott van idő, szakértelem. A lakó, aki beteg lett, vagy aki kórházi kezelés után haza érkezett, ellenőrzött környezetben gyógyul vagy lábadozik. Mindig van egy segítő kéz, egy gyógyító pillantás. Megélhetem az emberi szeretet, a törődés gyógyító, ápoló erejét.
Másodszor az intézményi munkám során kerültem közeli kapcsolatba demenciával élőkkel. Minden súlyossági fokot megélő hol jókedvű, együttműködő, hol szomorú, befelé forduló, hol dühös, támadó, ellenálló páciensekkel.
Megéltem, hogy megpróbál felbuktatni a bottal, hogy kezet emel rám, hogy csúnya szavakkal illet, hogy kizavar a szobából, de azt is hogy elmosolyodik, mikor kinyitja a szemét egy simogatásra, hogy megfogja a kezem, s együtt vizitelünk, hogy csak az én kedvemért megeszi az ebédet, s mikor elköszönök, kéri ne hagyjam ott, s ha kiviszem sétálni hálás nyugalommal tér vissza oda, ahol előzőleg egy percet sem akart már eltölteni. Megtanultam kommunikálni.
Megtanítottak, akik mindennapjaikat hivatásként élik a demenciával élők között. Közösségbe kerültem. Először azt hittem, olyan ez, mint a kórházban, kollegák, nővérek. Együtt gondolkodunk. Mára tudom, hogy egészen más. Itt az otthonban együtt élünk, együtt örülünk és szomorkodunk, együtt ünnepelünk. Egy családi közösséget alkotunk.
Harmadszor, mert megismerhettem nagyon sok gondozó, segítő munkatársat. Nap- nap után együtt dolgozunk és segítünk, csendben az ember méltóságával. Gyakorlott szakemberek, akik mindennapi tevékenységükkel támogatják, segítik a demenciával élőket, hogy eligazodhassanak a számukra teljes idegen környezetben, beilleszkedhessenek a számukra teljesen idegen közösségbe. Mindezt olyan természetességgel és szeretettel, ami számomra példaértékű és követendő.
Lassan megtanultam, hogyan szóljak, mit tegyek, ha elutasító, modortalan, zaklatott beteget kell vizsgálnom, s mit és hogyan tegyek, amikor naponta ugyanazon panasszal többször is megállít a demens beteg, mert elfelejtette, hogy aznap már többször elmondta. Megtanulhattam hogyan kell elvarázsolni, megnyugtatni, hogyan kell szeretni.
Azt is mit jelent az agresszivitás, az ellenállás, a makacsul egy gondolathoz ragaszkodás, hogyan kell ilyenkor szeretni. Mert vannak dolgok, amiket meg kell tenni, ha a beteg nem akarja, akkor is. Fájdalmas a tűszúrás, kellemetlen vagy fájdalmas a vizsgálat, rossz ízű a gyógyszer. Mégis szükség van rájuk.
Negyedszer, megtapasztaltam, hogy demenciával is lehet vidámságban, jó hangulatban, jó érzésekkel nyugodtan élni. Támogató segítség mellett lehet teljes az élet. Nem kell bezárkózni, elbújni, feladni, amit korábban szerettünk. A betegség él bennünk, s mi élhetünk a betegséggel. Ha van hozzáértő segítőnk. Munkám során nap, mint nap megélem, hogy van.
Ötödször, mert nem csak tanulni, hanem tanítani is szeretek. Egyszerre zajlik a két folyamat, egyik segíti a másikat. Akiket tanítok, ők tanítanak. Kölcsönös tisztelet mellett. Mert más az orvosi ismeret, a betegség felismerés, a gyógyszeres kezelés és más ételt adni, megfürdetni, együttműködést elérni és megnyugtatni a legnehezebb pillanatokban. Tisztelettel Dr. Kázár Ágnes